Szerda - kitalálod, hogy elviszed anyukádat a bécsi karácsonyi vásárra. Még nem tudod, hogy hogyan: vonattal, vagy kocsival, de azt igen, hogy el szeretnéd vinni! Mert annyira régen vágyott már oda! De a karácsonyi rohanásban, az ünnepi forgatagban valahogy mindig süket fülekre talált ez a kívánsága... Szeretnéd titokban tartani, meglepni őt, ezért úgy döntesz, csak apukádnak árulod el.

Csütörtök - semmi extra, de azt már legalább eldöntötted fejben, hogy mindenképp Bécsben leszel szombaton... édesanyáddal és édesapáddal.

Amikor rájössz, ... hogy sokkal nagyobb örömet okoz mások álmait valóra váltani, mint a sajátodét... PRICELESS!!! :)

To Give... and ask... For peace

Legaranyosabb reggel

Az évszázad legaranyosabb reggele, mikor egymás mellett ébred egy meleg fiú és egy leszbikus lány :)

A mai világban... Nem egy mindennapos dolog, de megesik :) és ilyenkor a környezetedben nem csoda, ha arra gondolnak páran, csúnya tréfát űz velük a hajnal, ez biztos csak egy álom :) És ahogy szép lassan világosodni kezd odakint,... már nem is kellenek szavak,... csak egy jó erős kávé a teraszon ülve,... amint belekortyolsz a tompaszürke természet csöndes ébredésébe.

One day...in the same way!

Everything starts with a dream

... Everything starts with a dream and everything ends with a dream ...

11.11. A legszomorúbb nap...

Az év legszomorúbb napja…
Reggelente oviba menet az autóban többnyire halkan szól a zene. Sokszor egymást követik a vidám gyermekdalok, mert mindketten tudjuk, hogy az épülethez közeledve már egészen más dolgok kötik majd le a figyelmünket. Mióta Mamszi kórházba került, valami megváltozott… még az oly ártatlan és tiszta gyermeki lélek is komorabb kicsit…, még a sok-sok nevetés és gondtalan, játékos perc sem képes elnyomni azt az aggodalommal és félelemmel teli borút, mely egyetlen óriási, láthatatlan fekete felhővé dermedve ott tornyosul lelkünk egén. Nem mozdul… Csak vár. Lélegzetvisszafojtva vár… a szél parancsára, hogy átsuhanva az ég alján átengedje helyét a Nap szívet és lelket gyógyító sugarának.
Fülelni kezdek a rádióból kiszűrődő hangokra… Az egyik betelefonáló épp arról mesél, hogy az ő életében is nagy változást hoz a mai nap, ezt találja ugyanis a legalkalmasabbnak arra, hogy kilépjen eddigi rossz kapcsolatából és szakítson férjével. A műsorvezető azzal bíztatja, hogy jó döntés előtt áll, és csöppet se aggódjon vagy kételkedjen annak helyessége felől, vigasztalja magát azzal, hogy minden rosszban van valami jó…, mikor Isten becsuk egy ajtót, mindig kinyit egy ablakot…
Kicsit följebb hangosítom…
A műsorvezető azzal folytatja, hogy a hiedelem szerint ezen a napon, 11.11-én nyílik meg a Menny 11. kapuja, ami számtalan lehetőséget rejt magában: a „lezárások” és a „kezdetek”, a sorsfordító változások napja ez…
Van úgy, hogy mélyen a tudat alatt picivel korábban megérzed, TUDOD:… hamarosan csörögni fog a telefonod… 08:11 … megcsörren, te pedig egy gyors mozdulattal lehalkítod a rádiót. Ilyenkor már a legrövidebb hallgatás is elegendő ahhoz, hogy a mellkasodból kipréselt levegőnek útját állja, majd lelassítsa az újabb levegővételt: … „Anyu ma reggel meghalt!” … (…) Ez a hívás a lényegre törő tömörséggel egyenesen az Égből sújt le! Kíméletlen és könyörtelen fájdalmat okozó, méregbe mártott halálos nyílvesszők hegyével… Könnyek szöknek a szemembe és mintha nem akarnám felfogni: butábbnál butább, értelmetlen kérdések láncolata lepi el az étert. Csak minden második kérdésem után érkezik egy halk válasz… Nem… Nem… Most inkább leteszem a telefont…
A dombon fölfelé most elmarad az ének, … s a falra rajzolt kedvenc mesefigurákat sem tudom úgy a nevükön szólítani, ahogy az elmúlt napokban tettem … A hirtelen érkező hideg levegő a csontomig hatol. Csak félúton veszem észre, hogy nem vettem magamra a kabátot… Most alkalmas célpont vagyok… Nekidőlve az ajtófélfának egy pohár vízért nyújtom remegő kezemet. A gyermekhez leguggolva és elköszönve némi erőt merítek az elinduláshoz. A szemében megszülető aprócska könnycsepp mintha értésemre kívánná hozni: tudja, hogy valami baj van. Egy gyermek nem csak azt veszi észre, ha édesanyának másik oldalra van fésülve a haja, vagy ha új fülbevaló lóg a fülében…, hanem… - talán épp annak a végtelenül érzékeny, törékeny gyermeki ártatlanságnak köszönhetően, ami belőlük árad - bizony arra is képesek, hogy legapróbb lélekrezdülésedet is megneszeljék…
… Kötött pulóverem ujjaiba kétségbeesetten fúrom bele körmeimet. Mintha egy magas sziklafal kiálló kapaszkodói után kutatnék… Erről a „falról” már nincs visszaút, ezt egyedül kell megmásznom. A lassú felkapaszkodás közbeni búcsúzkodás egy örökkévalóságnak tűnik… Mennyivel jobb lenne most itt maradni… Itt… A sok-sok gyermekjáték és színes képzeletvilág aprócska virágos kertjében… Ahol az icurka-picurka holmik mind-mind a boldog és vidámsággal teli, gondtalan gyermekkort idézik…
Mikor sikerül végre úrrá lennem az elgyengült test bizonytalanságán, sűrű integetések kíséretében elhagyom a miniatűr manóvárost…
Nekünk, nőknek miért fontos, hogy reggelente akár 20-30 (bűntudat nélküli) hasznosnak vélt percet is eltöltsünk a tükör előtt?… Talán egyfajta rituálé ez? Mámort kiváltó érzés?... Felkerül az arcunkra egy „(ál?)arc”… Egy álarc, amely – ha kell - megvéd , s ami a „zűrös napokat” is megkönnyíti valamelyest.
A maszk mögül érkező könnycseppek sohasem jelentik be érkezésüket… Mindent felkavaró, tomboló szélviharként lepik el a fejedben szanaszét cikázó gondolatokat… Életet és mozgást lehel beléjük megannyi egymásnak feszülő már fájó, de még kristálytiszta emlék…, s felkavarva az önmagára hagyott tudat tiszta, ezüstös víztükrét, szinte fuldokolva köhögik fel a nyers és szomorú valóságot: valami ma véget ért…
Miközben hazafelé tartok, szinte fel sem tűnik, hogy autóval közlekedek… Talán jobb lett volna buszra szállni…, de igazság szerint valami hajtott legbelül… Ellenségem a könyörtelen és rideg valóság.
A fegyvertelenség már-már megadásra kényszerít, mégsem borulok térdre előtte: űzött vadként kanyarodok be kis utcánkba… Ránézek a házra, valami megint másképp rezdül, kicsit máshogy zakatol legbelül… HINNI AKAROM!… Igen! Hinni és látni végre…, hogy itthon semmi nem változott!

A levelek közé dühösebben túrt bele a szél...

A levelek közé dühösebben túrt bele a szél és odakint már kicsit hűvösebben tért nyugovóra a nap …

Egyik pillanatban még velem együtt nevettél a levelek táncán és én észre sem vettem, ahogy elengedted a kezem és még aznap összecsomagoltál…

A bőröndödet sehol nem találtam, de amikor az utolsó levelet is összesöpörted az udvarról, valami elcsendesedett itt legbelül…, s én egy halk suttogásodból megértettem: életed leghosszabb utazására készülsz…

Fáradtságtól remegő kezedet végigsimítottad az arcodon: „Csúnyán megöregedtem Lizácska…” – … motyogtad félhangosan, bele a szélbe még egyszer, utoljára, minden fájdalmat egyetlen sóhajjá zsugorítva…

Mert te már akkor tudtad! Te már akkor tudtad, mikor a levelek közé dühösebben túrt bele a szél, és odakint már kicsit hűvösebben tért nyugovóra a nap …

(2011)