Legfrissebb bejegyzések
Címkefelhő
Feedek
Megosztás
Legnépszerűbb bejegyzések

 

https://toresvonal.blogspot.hu

 

Messzire repíts majd, fel, a magasba

Mint felhőt áthasító fény otthonába.

Zuhannék, de földet nem érhetnék,

Esés közben repülni tanulnék...

 

Messzire repíts majd, fel, a magasba

Hol az ég nyugalmát szeli át a repülő zaja.

Engedd, hogy érezzem: szabad vagyok,

Mutass utat, mikor magamra maradok.

 

Zuhannék, de földet nem érhetnék,

Esés közben repülni tanulnék...

 


Ujjai között utat tört magának a víz könnyed, bársonyos áramlása... Mintha egy láthatatlan burok keletkezett volna körülötte, melyet az őt körbetáncoló halmas víztömeg alakított... A sebesen úszkáló kék fénycsíkok érintése megmagyarázhatatlan nyugalmat közvetítettek. Érintésük selymes lágyságában könnyed léptekkel haladt előre. Megszűnt a tér és megszűnt az idő körülötte. A hatalmas mélységben csak ő volt... egyedül... a hullámok és a kékségben feloldódó aprócska planktonok. Nem érzett sem félelmet, sem bizonytalanságot. Sem fáradtságot, sem éhséget. Nem tombolt benne düh, sem harag, lelkét körbeölelte a békesség és a végtelenség mámora.

Úgy engedte testét hátradőlni, hogy legbelül bizalmat érzett... Bizalmat az őt körülölelő mélység iránt. Ismeretlen érzés volt...,  olyasvalami, amit hosszú ideje nem érzett már a világból. Olyasmi érzés volt, ami egykoron ott élt még benne,... vele  együtt lélegzett és tárta elé az élet megannyi szépségét és jóságát. A vele született bizalom érzése járta át ismét..., az eredendő, sehonnan nem érkező, sehová sem tartó gyermeki, ártatlan bizalom érzése. A dolgok megélésének és megtapasztalásának bizalma. Az újszülött gyermek arcán elsőként megjelenő mosoly bizalma... A kúszni-mászni, majd járni tanuló bizalom volt ez... Amikor még nem voltak felcímkézve a fájdalmak, az érzések, az érintések és megtapasztalások. Amikor... a feltétel nélküli, cserébe semmit nem elváró kíváncsiság volt benne,... az ismeretlent érezni, meghódítani vágyó tiszta, mélyről jövő bizalom...

 

Elég!... - szuszogta dühösen maga elé a lány, homlokán erősen verejtékezve, ... lesütött arcába savként vájt barázdákat egy-egy lassan legördülő könnycsepp.

Mondd el... Mondd el végre, mit akarsz tőlem?! - fújtatott dühösen. - Aztán engedj el! Nincs időm! Mennem kell!

Eljöttél... Itt vagy végre! Komolyan azt gondoltad, hogy ilyen könnyen továbbengedlek az úton? - hördült fel a hang...

Nem akarok tovább menni! Fáradt vagyok, engedj vissza!  - szipogta a lány...

Lábait maga elé húzta, karjait átfonta a térde fölött, összezsugorodva remegett tovább...

Már nem tudta, mióta ült ott egymagában... Hosszú órák óta, vagy csak néhány perce?? Mintha megállt volna az idő.

Egyszer csak valami mozgást érzékelt a helységben, szemhéját előbb egy gyengéd fuvallat, majd egy halvány érintés remegtette meg...

Még nehezen tudott pislogni,... Úgy érezte, mintha szemeire napokon át nehezedett volna rá az a megmagyarázhatatlan fájdalom, keserű vakságba taszító homályos félelem...

Még mindig nem látott tisztán, hiába volt nyitva a szeme. Kezeit kinyújtva maga elé,... bizonytalanul tapogatózott a félhomályban...

A következő pillanatban éles, a kéknek ezernyi árnyalatában pompázó, ide-oda cikázó, szikrázó fények vették körül,...

Aprócska planktonok úsztak el mellette, ...ahogy hozzájuk ért, hallotta a tenger vizének csobogását,... és látta, ahogyan egymással kergetőznek a mélységben színüket változtató kékes fénycsóvák.

 

...Ahogy ott remegett a kádban a bizonytalanság és láthatatlanság félelmetes erdejében, nem találva sem fényt, sem kiutat a rettegésből,...mint kegyetlen, mindent felforgató pusztítást sejtető villám csapott le elfordított feje mellett a hang:

Te léptél be ezen az ajtón! ... - Most már ITT vagy! ...

Gyűlölködő visszhangként üvöltött..., a szavak ott cikáztak körülötte a kádban, hajába bele-belekapott néha, mint dühös szélvihar, nem eresztették..

Nem tudott tovább ellenállni, akárhogy is próbált. Erősen kapaszkodó ujjai elernyedtek a fáradtságtól, gyomra üres volt napok óta,.... teste kimerült és elgyengült..., képtelen volt harcolni magáért. Lelke legmélyén sírt, de már nem zihált, nem ellenkezett, nem kapkodta a levegőt, ... arca lassan kisimult,...már nem látszott rajta félelem... Karjait leengedte maga mellé,...így feküdt tovább,...beletörődve saját mozdulatlanságába,...testét mágnesként vonzotta a kihűlt, jéghideg kád...

 

...Nagyon hosszú út van már mögötted. Miért futsz? Miért menekülsz? ... Söpörd el a fáradt faleveleket az utadból és ülj le végre. Csak ülj le, és pihenj meg - nem kérek többet!

Csöndre van szükséged. Azért vagy itt. Csöndre és békére. Belső békére van szükséged! Békére, amit csak itt kaphatsz meg! A magányos fűzfának is kell néha a szélcsend. Az a nyugalom, amit a szélcsend ad meg neki. Amikor nem kacérkodik, nem táncol a széllel,...amikor hosszú, elvékonyodó, fáradt ágai nem csak a földet söprik magányukban,... Amikor nem csak mások örömére táncol és lélegzik,...hanem MEGÁLL! Megáll, és szemébe néz a szélnek! Lehet önző, lehet akaratos, ...de meg tud állni! És csak úgy van! Önmagáért! ...

Ahogyan a széttárt szárnyakkal repülő sirály is megpihen olykor egy kő tetején,  mielőtt az újabb táplálékszerzés miatt bukna a vízfelszín alá... Mint ahogyan a fürge gyík megáll, mozdulatlanul rádermedve, kifeszülve a ház falára, ... hogy testét átjárja, felmelegítse a napsugár...

Erőt merítenek. Magukba szívják a természet erejét,...és tovább folytatják az utat...


Szempilláin keresztül egyre kevesebb fény szűrődött át a valóságból. Két-három lassú, könnyed pislogás után teljesen ellazult. A körülötte lévő zajok mindegyre távolodni kezdtek, végül már csak a víztükör mozdulatlan nesztelenségére figyelt, nehogy kizökkentse őt valami ebből a pillanatnyi eggyéválásból.

Lelkében végre csend volt... Félelmetesen kitapintható, formát öltött CSEND!

Ki vagy te? - törte meg csendjét egy mély férfihang.

... Összerezzent egy pillanatra, ijedtében elfordította az arcát,...de szeme csukva maradt... Álmodom... Gondolta. Biztos csak álmodom...

Percekig nem mert megmozdulni..., mígnem újból súlytalanul, kiürült testtel ringott tovább a vizen...

Ki vagy te? - hasított belé újra valahonnan a kérdés... Ugyanaz a férfihang,... most már sokkal idegesebben.

Egy erős szorítást érzett a karján, mintha valaki hirtelen belemarkolt volna a víz alatt. Ösztönösen odakapott a karjához... Oda, ahonnan a szorítás érkezett... Csak gyenge, zsibbasztó érzés maradt utána.

Félt. ...Csendjét megtépázta hangos, ziháló szívverése.

Hiába próbálta kinyitni a szemét, már nem tudta...

Lélegzetét visszafojtva tenyerét a kád széléhez préselte,... hiába is tapogatózott, ...a tér csak egyre szűkült,...már a vizet sem érezte maga körül. Egy üres kádban ült. Fázott, alig kapott levegőt.

Engedj el, kérlek! - súgta halkan maga elé a sötét semmiségbe...

Engedj el,... félek! - kiáltott fel hangosan, csukott szeméből könny fakadt és egyre erősebben kapaszkodott a kád szélébe.

Szemét lehúnyta, s csak feküdt, mozdulatlanul... Elképzelte, ahogy szép lassan kiszáll belőle minden erő,... és a lüktetések egyre csak tompulnak... Teljes súlytalanságra vágyott. Súlyok nélküli testre és elmére,... ahogy az éjszaka fogadja magába ártatlan gyermekeit nap mint nap, nem kérdezve honnan jöttek, merre tartanak, nem kér számon sem múltat, sem jövőt,... csak befogad!

(.. ) Úgy akart belépni az Álmok kapuján, mint ahogyan fürdéshez készül az ember, levetve minden terhet magáról... Hogy magában, egymagával lehessen... Ruhái ott hevertek a lábai előtt,...még hallotta a víz nyugtató csobogását maga körül...

Kővé dermedt meztelen testét láthatatlan védőpajzsként takarta be a víz... Amikor már teljesen eggyé tudott válni a vízcseppek apró rezgésével, nem ellenkezett tovább... Hagyta, hogy ez a megfoghatatlan nyugalmat árasztó selymesség, láthatatlanság belépje és elringassa őt...

Újra és újra felcsendült benne az a kérdés: "Mi az álmod?"... Vajon azért, mert többször feltették neki ugyanazt a kérdést, vagy azért, mert nem tudta rá a választ?... K. nem tudta a választ. ... mert K. álmok nélkül élt nap, mint nap. Hosszú ideje szinte minden napja ugyanúgy telt, mint az előző: felkelt, tette a dolgát, túlélte napjait, majd belefáradt saját lényének szürkeségébe. K. nem tanult meg álmodni, mert K.-nak napközben sohasem volt ideje álmodni! Pedig valóban! Mindenkinek vannak álmai... Ettől csak még szomorúbb lett. Arra gondolt, vajon hol és mikor veszítette el az álmokat? Voltak-e egyáltalán? Ha voltak, mi történt velük? Nem akart foglalkozni vele, mégis folyton csak erre gondolt... Álmok...Álmok... Álmok!... Csak ismételgette a szót, de nem ismerte a tartalmát. Gyermekkorában K.-t rendszeresen zaklatták, molesztálták,... K. kiskorától fogva úgy élt, hogy a túlélésért kellett küzdenie. Míg társai álmaikat szövögették arany fonállal, ő titkokat cipelt... Súlyos titkokat. Így élte csak túl, hogy falakat épített, ... nagyon nagyon magasra. A falak végül olyan magasan álltak, hogy az égen szárnyaló madarakat sem látta... A téglából mindig éppen csak annyit bontott vissza, amennyi elegendő levegőt és fényt hagyott beszűrődni. Többet soha! ...Így élt... Nap, mint nap. Számára nem létezett ez a szó, hogy Álom. Neki a valóságban kellett helyt állnia, ... De nem bánta! Mert másokat akart megóvni a fájdalomtól! Hogy közben nem maradt ideje arra, hogy ő is álmokat szőjjön? Nem bánja! De K. aznap rájött, hogy van egy fontos dolog, amit még meg kell tanulnia az életben: Álmodni. Még nem tudja, hogy kezdjen hozzá... Álmok... Álmok... Álmok... - ismételgette a szót magában..., és álomba szenderült...

Fáztam... Valójában a lelkem fázott... A megszokott arcok és mozdulatok hiányának felismerése hidegzuhanyként árasztott el belülről.

De kiléptem az ajtón, tovább megyek.

Az út, amin tovább haladok, ... most még szinte ugyanaz..., mégis érzékelhető a változás. Egy-két kiálló, hegyes aszfaltdarab, amely a törésvonal mentén keletkezett..., itt-ott néhány elhajló virágszál, melyet lágyan végigsimít a kósza szél... széttépett papírfecnik, amiket ha akarnék, sem tudnék már egymáshoz illeszteni..., porszemek, apró kavicsok, ... egy kidőlt útjelző tábla, mely már nem korlátozza a sebességet...

Arcomba szemből fúj a szél... Tudom, ha átjutok e szürke, élettelen porfelhőn, a túloldalon felmelegít majd a hegyek mögött megbúvó, lágyan dédelgető napsugár. Erre gondolok, mert a fejemben cikázó vad gondolatok csak lassítják  a lépteimet...

...Nem kell kezdet és nem kell vég! Csak a pillanat, amely a perceket megtöri. Ha áthúzom, kijavítom,radírozok, hozzáírok, már nem ugyanaz! Nem kell a szerkesztés! Csak betűk  egymáshoz kapcsolása, szavak leírása, néhol vesszők, gondolatjelek,...és pontok. És ha így is teszek, ha bárhogy is próbálkozom, akkor sem fogja visszatükrözni mindazt, amit érzek. Nem érdekel, ha nem jó, ha neked nem tetszik, az sem számít, mit gondolsz róla, mert nem neked szól, hanem saját magamnak. Saját gyógyulásomat, saját fejlődésemet segíti. Ha véletlenül idetévedsz, ... Jó, ha tisztában vagy ezzel ;)

Most röviden ennyi... Elkezdem összetakarítani a romokat magam körül. Rend kell, hogy jobban átlássam a dolgaimat.

Én ugyan nem fogok zuhanni! Biztos, hogy nem! Hisz már földet értem, odalent vagyok. Teszek azért, hogy ne így történjen. Sohasem fogom feladni belül, még akkor sem, ha néha kilátástalan lesz, ha olykor könnyebb lesz majd elbizonytalanodni, mint küzdeni a jobbért!

... De miért fázom három napja? Süt a nap, én mégis fázom...